Tárogató

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk a hangszerről szól. Hasonló címmel lásd még: tárogatógép.
Tárogató
Más nyelveken
román: taragot, torogoata
Besorolás
aerofon → fúvós → egyszerű nádnyelves
fafúvós
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás422.212
Csőhossz74 cm
Hangolásb
Rokon hangszerektöröksíp, zurna, schalmei, oboa, klarinét, szaxofon
Hangszerjátékostárogatós
A Wikimédia Commons tartalmaz Tárogató témájú médiaállományokat.

Tárogató néven két különböző magyar vonatkozású nádnyelves fúvós hangszer ismeretes. A 17–18. században egy kettős nádnyelves hangszert, a töröksípot hívták így, majd a 19. század végétől egy új, egynyelvű nádsíppal működő, kónikus furatú hangszer neve lett.

A tárogató történeti változata, a töröksíp legnépszerűbb a Rákóczi-szabadságharc idején volt, amikor hadi sípként is funkcionált és a szórakoztatást is szolgálta. Az újkori, modern tárogató megalkotása e hangszer történelmi emlékezetének felelevenítését célozta, de előképével nem mutat közelebbi hangszertani rokonságot. A történeti tárogatótól való megkülönböztetésül a modern tárogatót feltalálója neve után Schunda-tárogatónak is hívják.[1] Ez utóbbi az a hangszer, ami a 20. század során a falusi nép körében népi hangszerként elterjedt, amely általában tárogató néven ismert.[2] Nemcsak a magyarok, de erdélyi románok, délszlávok is népi hangszerükként tartják számon.

2014-ben a „tárogató népzenei hangszert” Hungarikummá minősítette a Hungarikum Bizottság.[3]

Története[szerkesztés]

A töröksíp-tárogató[szerkesztés]

Bővebben: Töröksíp

A 17–18. századi töröksíp, melyet gyakran tárogatónak, tárogató sípnak neveztek, a kettős nádnyelves hangszereknek a korabeli nyugati schalmeiektől eltérő típusát képviselte, a perzsa–arab–török zurna egy változata volt. Ennek megkülönböztető jegyei a felső részen hengeres vagy közel hengeres furat, a széles, lyuggatott tölcsér, az ajaktámasz, a hangszer furatába felülről benyúló elforgatható favilla, a nyugati oboaféléktől eltérő nádfúvóka.[4]

A zeneszerszám a törökök révén jött divatba, erre utalhat a töröksíp hangszernév is.

A Rákóczi-nóta tárogatón egy 1908-as felvételről

Erős, átható hangját kihasználva az asztali, szórakoztató zenélés mellett ünnepi felvonulásokon, lakodalmi és temetési menetekben fújták, de legnevezetesebb szerepét a kuruc táborok hadi jeladó hangszereként játszotta.[5] A 18. század végére elsősorban reprezentáló, ceremoniális, ünnepi használata maradt fenn, ekkortól a hangszer megszólaltatása már egyre inkább tudatosan archaizáló, hazafias jelentéseket hordozott. Kultusza, részben népi tradícióval elegyedve, szórványosan még a 19. században is életben maradt.[6]

A mai tárogató[szerkesztés]

A ma tárogatóként ismert hangszer létrejöttének első számú szorgalmazója gróf Fáy István volt. A Vasárnapi Ujság 1859. október 16-i számában Felszólítás Magyarország cigánybandáihoz címmel írt cikkében arra biztatta a zenészeket, hogy kutassák fel, vegyék használatba az addigra már jobbára elfeledett töröksíp-tárogatót.

„ Az első közületek, ki a fúvást e hangszeren tökélyre viszi, bizonyosan nagyobb szeretetet fog e hazában nyerni, mint minden hegedülésével. Tanuljátok meg, és lépjetek majd fel, és mutassátok be a magyarnak régi kedves hangszerét és egyik drága, de elfelejtett örökségét. ”
– gróf Fáy István: Felszólítás Magyarország cigánybandáihoz. Vasárnapi Ujság, 1859. október 16.[7]

A cigányzenészek nemigen reagáltak a felhívásra, a régi tárogató a maga behatárolt hangkészletével, harsogó, átható hangszínével nehezen lett volna beilleszthető a 19. század zenei, zenekari gyakorlatába. Ugyanakkor 1861-ben Sűck (Szűk) Mátyás, a Nemzeti Színház oboistája egy bizonyos Scipsky nevű budai hangszerkészítővel együttműködve megpróbálkozott a hangszer rekonstrukciójával, a kor igényeihez való idomításával. Az eredmény – egy kónikus furatú, oboaszerű hangszer két oktáv hangterjedelemmel – nem aratott átütő sikert.[8]

A Schunda-tárogató szabadalmi rajza

Később a cimbalom megújítójaként már hírnevet szerzett Schunda Vencel József budapesti hangszerkészítő folytatta a kísérletezést. Kezdetben ő is oboára, angolkürtre emlékeztető megoldásokkal próbálkozott, majd 1894 és 1896 között egy 65–70 cm hosszú, öblös, kónikus furatú, paliszanderfából készült hangszertestre a klarinét fúvókáját és a korabeli német rendszerű oboa billentyűzetét illesztette. Az új találmány konstrukciójában – építési anyagától eltekintve – nagyon közel állt a korszak egy másik hangszerújdonságához, a szoprán-szaxofonhoz.[4]

Ugyanekkor, az 1890-es években Stowasser János a francia szaxofon német rendszerű hangszerrel való helyettesítésével kísérletezett, ami a Schunda hangszeréhez sokban hasonlító eredményhez vezetett. Stowasser a szabadalmi bejelentést hangszerére „javított tárogató” néven 1897. szeptember 15-én adta be, Schunda a sajátjára csak szeptember 17-én, így ő már csak Stowasser hangszerének módosítását kérhette. Schunda szerint ellopták az ötletét, a két mester között nagy háborúság kezdődött azon, ki találta fel a reform-tárogatót.[9] A modern tárogató ezzel együtt Schunda nevével forrt össze, Schunda-tárogatónak is nevezik; a zenészek között legnépszerűbb, a mai hangszerkészítők által legtöbbet másolt típusok azonban a Stowasser-hangszerek.[4] Schunda C, B és A hangolásban, Stowasser összesen hétféle méretben kínált tárogatókat, de messze legelterjedtebb ezek közül máig a B hangolású.

Az eredeti, kuruc kori tárogató rekonstrukciója ürügyén végül is egy új, „hibrid” hangszer jött létre, amit sokan már születése pillanatában sem fogadtak el a kuruc kort hitelesen képviselő hangszernek, de a millennium 1896-os ünnepségei közepette a hazafias lelkesedés elnyomta ezeket a kritikus hangokat.[8] A Nemzeti Zenedében hamarosan tárogató szak indult, az első tárogatóiskolát Káldy Gyula írta.[4]

Schunda a Richard Wagner Trisztán és Izoldájában felcsendülő „Alte Weise”-hez alt tárogatót épített, melynek furata szűkebb, a hangja ennek következtében kevésbé öblös, kevésbé átható lett. Ez bizonyos áttörést hozott a tárogatónak a műzenében, mert a „Lustige Weise”-t Richter János karmester javaslatára a világ több operaházában is B-tárogatón játszották el. Bartók és Kodály zenei munkásságában ennek ellenére a Schunda-tárogató semmilyen szerepet nem kapott, Kodály egy helyütt a hangszínét – cseppet sem hízelgően – csokoládénak nevezi.[9]

A Schunda-tárogató Magyarországon elsősorban a 20. század első felében volt népszerű, a Rákosi-korszakban gyakorlatilag tiltott, a Kádár-korszakban tűrt hangszer volt a hozzá tapadó, nemkívánatosnak tekintett nacionalista, irredenta képzetek miatt.

Használata, repertoárja[szerkesztés]

Stowasser tárogatócsaládja

A tárogatót hangszeres együttesben ritkán, inkább szólóhangszerként használják. Falusi, városi amatőrök között népszerű, de cigányzenész klarinétosok is gyakran előveszik, hogy a banda kíséretével előadják néhány számból álló „kuruc” műsorukat.

A tárogatón Magyarországon leginkább a 19–20. század fordulójának magyar népies dalait játsszák, ezek közül is elsősorban a lassú, kötetlen ritmusú dallamokat. Különösen kedveltek az újabb keletű, édes-bús kurucromantikával teli nóták, mint a Krasznahorka büszke vára (Gróf Andrássy Gyuláné szerzeménye, 1910.), Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába (Dankó Pista), vagy a Nagymajtényi síkon letörött a zászló (Bathó János). A repertoár valódi kuruc dalai a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás és a Csínom Palkó.[2]

Burka Sándor volt az egyetlen magyar muzsikus, aki tárogatójával a Kádár-rendszer idején lemezeket készíthetett, játéka nagy hatással volt a magyar tárogatózenére. A hangszer nemcsak Magyarországon, magyarok között vált népszerűvé, de a Bánság területén, Erdélyben, Vajdaságban is elterjedt, román és szerb muzsikusok kezén is népi hangszer lett. A leghíresebb, nemzetközileg is elismert román tárogatós, taragot-játékos Dumitru Fărcaş.[4]

Források[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Brockhaus Riemann zenei lexikon III. (O–Z). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1985. ISBN 9633305723  
  2. ↑ a b Sárosi, i. m. 100, 101. o.
  3. ↑ Hungarikum lett a tárogató Archiválva 2014. december 13-i dátummal a Wayback Machine-ben, inforadio.hu
  4. ↑ a b c d e Pap (1), i. m. 
  5. ↑ Sárosi, i. m. 95-97. o.
  6. ↑ Szabolcsi, i. m.  A XVIII. század magyar kollégiumi zenéje – XII.[halott link]
  7. ↑ Felszólítás Magyarország cigánybandáihoz Vasárnapi Ujság, 1859. október 16.
  8. ↑ a b Sárosi, i. m. 151. o.
  9. ↑ a b Pap (2), i. m. 

További információk[szerkesztés]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tárogató&oldid=27064761”